A BÉKE CSAK KIFLIVÉG
Merülök. Feledésbe.
Hideg lé a víz, folyó sodor.
Az idő partokba mar, ha majd
talajt ér a lét, tudni fogom,
hogy mire jók a partok, hova tartok?
Mi tart ott, ha épp jó nekem?
És mitől ez a rész, ami küzd azért,
hogy legyen saját helye?
Holott a folyó az út.
Homokopadon ebédre
csak figyelem (és ez jóllakat),
ahogy a csorda lesi tettre készen
a túloldali partszakaszt.
Hogy ott milyen lenne?
Mert az a végtelenbe,
vagy még messzebbre nyúlik talán.
És több a nap és jobb a vad és
nyugalmabbat is találsz.
Csak irány a sodrás.
Saját helyünk van a semmi partján,
a béke csak kiflivég.
Keres az ember, mert nincs elég.
mindig mohó, mindig akar.
Sohasem áll le, hogy azt,
ami már megvan, azt úgy csodálja,
amilyen szép.
Mint az este. Hogy itt vagy, hogy itt vagyunk,
minden úgy ahogy van gyönyörű!
Mint az este, hogy itt vagy, hogy itt vagyunk,
Minden úgy ahogy van, tökéletes!
Túlontúl túloldal.
Túloldalt egy kis csoport
a bokrok közül leste,
ahogy sodort a víz. Meg hogy milyen jó,
mert a mi partunkon nem csak nyomokban,
rettentő szép homok van!
Igazi átok és nincs is más ok,
mint a majdnem béke:
hogy jobb lenne máshogy