HORIZONT PEREMÉN
Darvakkal táncolunk.
Pedig fel sem kértél, én sem kértelek.
Szemedben háború,
mélyebb a kéknél, vagy kékesebb
Pillanat sóhaja: összeforrt sziluett
Lebegés horizont peremén
Saját prédám vagyok.
Hagyjuk! Hagyom. Hagyod.
Kiénekelnélek, de nem ment,
valahol mélyebben, bent, lent
maradtál ismerős talányban,
miközben szárnyaddá váltam.
Még jó, hogy a világ alszik!
Így nem zavarok, te nem zavarsz itt.
Mikor a nyitott dolgok zárva,
mosolyod minden csillag lángja.
Ég felé áttetsző sötétben
rád találtam, így tartasz ébren.
Darvakkal táncolunk
Tótükör, lebegés
A pillanat sóhaja hang-sziluett
Te meg én horizont peremén
Tavat álmodtunk egy stégnek.
Melletted jól jelel a lélek,
tánc festi testre a zenét.
Így, így, így! A jelen tenyerén.
Örvény borzol, víz rejtet,
szárny lobban, toll lebben
Csobban kéz, dobbant a láb,
rezgő lomb dalát a fán
a széll repíti át.
Táncolunk te meg én
Zsombék párál, sás hajolva
pártás fővel udvarolna
szökken, pördül, az ég felé fel-
ugrik a Hold, úgy vezényel
Most jó a világ!
Horizont peremén.
Ma így marad, s majd elpihen
a feddhetetlen semmiben,
ha nyom nélkül és hangtalan
a sóhaj, a pillanattal
fekete, kék és fehér.
Örök lebegés.
Így, így, így! Örök lebegés
Így most jó, a jelen tenyerén.